Szinopszis

ÉLETEK ÉNEKE
zene-dokumentum film

Filmünk dokumentum jellegű ugyan, de mégis több annál. Valódi zene, valós szereplők, valódi történetek alkotják a tartalmat, de az elbeszélés dramatikus felépítése azt az érzést adhatja a nézőnek, hogy álom szerű zenés balladát lát. Ez az eredeti elbeszélés mód adja a film a hagyományos dokumentumfilmtől eltérő dramaturgiáját.


A FILM FEJEZETEI

Esős idő, egy temetésen vagyunk. A falu, és az egész vidék egyik idős, ismert prímását temetik. Az eseményre összegyűlnek az Erdély szerte ismert zenészek. Idősebbek, fiatalok egyaránt. A temetést követő toron, a jelenlévő zenészek elkezdenek, csak úgy, csendben, az elhunyt tiszteletére zenélni. Semmi különös, legalábbis úgy tűnik. Hagyományos mezőségi felállás: hegedű, kontra, bőgő. A legvégén az összes jelenlévő zenész egyszerre játszik, és a szomorú esemény, furcsa ünneppé változik. Az élet ünnepévé.

A temetési bandában felfedezünk néhány idősebb zenészt, akikkel végig utazzuk életük állomásait, megismerjük az embert, és rájövünk, hogy a zene nem foglalkozásuk, vagy hivatásuk, hanem a zene, egész egyszerűen, ők maguk: úgy tartozik lényükhöz, mint a kezük, a szívük, vagy a torkuk amelyen a pálinka csorog le, és amelyből a csodálatos énekek szólalnak meg.

Kelemen László, a film egyik szerzője és főszereplője, egyedül bandukol a hajnali falusi utcán. Valamit keresni jött vissza szülőföldjére, valamit, amit félt elveszteni. De egyáltalán mi az ami visszahozta? Nosztalgia, honvágy, értékmegőrzés?

Filmünk szelíd road-movievá alakul. A temetésről vissza az életbe. Haladunk a sorsok, és a zenék útjain. Mindegyik szereplő, természetes módon hozz egy újabb történetet, egy újabb sorsot, egy újabb zenét. És a szereplők egyre fiatalabbak lesznek. A Mezőség után eljutunk Gyimesbe, Moldvába a csángókhoz, Székelföldre, Máramarosba, végül Biharba, a magyar határ közelébe. A muzsikusok nemcsak magyarok, vannak közöttük cigányok, és románok is.

Megismerjük a budateleki középgenerációs bandát, a fiatal sármási csapatot, a román Demi Aritont, Moldován Károlyt, a "Kiscsipást" Bánffyhunyadról, Zelkula Jánost Gyimes Felsőlakáról, a Muza családot Szászfenesről, a nagysármási brácsás bandát, a bihari Dorel Codobant, a szászcsávási bandát, akik mind közül a leghiresebbek.

Tizenöt-húsz ember, ugyanennyi egyéni sors, egyéni hang. Tulajdonképpen semmi közük egymáshoz, de a zene által többek lesznek, mint az édes testvérek. És ezt a lehető legtermészetesebben élik meg. A nézőnek pedig az lesz a határozott érzése, hogy egy igazi családról van szó. Pedig dehogy, legalábbis a szó hagyományos értelmében. Hisz egymás nyelvét sem beszélik.De a nézőnek, mint mindig, most is igaza van.Család ez, nem is akármilyen.

 

Vissza az előző oldalra